Kultúr köz/ért Szeged, az egyori Napsugár bisztró revitalizációja

Szaszák Lili vagyok, februárban végeztem a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Karán. Jelenleg külföldön töltöm diploma utáni szakmai gyakorlatomat. Mindig is erős kötődést éreztem azokhoz a helyekhez, ahol felnőttem, ahol az ember még ösztönösebben, mindenféle univerzális értékítélet nélkül élte meg a környezetét. Ez a szakmai befolyásoktól mentes szemlélet az egyetemi éveimet is meghatározta: lépten-nyomon igyekeztem, akár nem teljesen tudatosan is, felhívni a figyelmet a nem konvencionális problémákra, részletekre és összefüggésekre.Úgy gondolom, kreatív energiáink és erőforrásaink egyik legértékesebb felhasználási módja abban rejlik, hogy a kezdetben nehéznek, sőt akár menthetetlennek ítélt helyzetekből is képesek vagyunk valami értékeset létrehozni. Ha valamit eleve értéktelennek minősítünk, az már önmagában meghatározza minden későbbi beavatkozás hangnemét és minőségét. A szocialista modernizmus hétköznapi épületeinek diszkriminációja jól rámutat a gyors és gyakran felszínes értékítéletek világára. Számomra éppen ez a probléma nyit új perspektívát: annak lehetőségét, hogy az épített környezetben rejlő értéket ott is felismerjük, ahol azt első pillantásra mások nem látják.

Szeged belvárosában áll egy elhanyagolt, szocialista-modernista épület, kis terrel elotte amelynek elhelyezkedése kifejezetten kedvező. Az épület korábban bisztróként, üzletként és használtruha-boltként is működött, mégis újra és újra az elhagyatottság sorsára jutott. Maga a stilus egy sajátosan közép- és kelet-európai jelenség, amely elsősorban a volt szovjet érdekszféra országaiban jelent meg. Az épület – objektív, analitikus szemmel – építészetileg nem tekinthető értékesnek: a szocializmus gyors, olcsó, praktikus építkezésének lenyomata. A tartószerkezetek máig stabilak; a keret adott, nem az alap hiányzik, hanem a funkció és a ráfordított figyelem. Szeged kulturális élete két szélsőség között mozog: az intézményesített, formális programok és a kocsmákhoz, utcai fesztiválokhoz kötődő alkalmi események között. Ebben a közegben az épület egy kisléptékű kulturális csomópontként működhetne, egyfajta „kulturális KÖZÉRTként”. Olyan alkotó találkozóhelyként képzelhető el, amely vendéglátóegységgel kiegészülve szinte mindent kínál, ami a kortárs művészethez kapcsolódik. Az újjászületéshez bizonyos részeknek el kell pusztulniuk; Szeged példája is mutatja, hogy az 1879-es pusztító árvíz nélkül a város nem épült volna fel mai formájában. Az ártér éppen azért termékeny, mert az áradás elviszi a gyengét vagy az elhaltat, és helyén új talaj, valamint a szilárdan álló fák maradnak. Tervezési metódusom ezt az analógiát követi: szelektál (falak és nyílászárók eltávolítása), és megtart (stabil acél- és betonszerkezet, a geometria arányai); vagyis a meglévő elemekből építkezik, új összefüggésbe helyezve őket, (bontott tégla használata adalékanyagként az új falakban és padlóban), hogy olyan egész szülessen, amely képes tovább élni. Egy városszövetbe illeszkedő épület karakterét nem lehet – és nem is érdemes – homogenizálni. Intencióm éppen az ellenkező: a tökéletlen, hétköznapi részleteket emelem ki, hogy ezek váljanak az egyedi jellemvonásokká. Ilyen a szomszéd épülethez való furcsa hozzátapadás hangsúlyozása, valamint az olcsó anyagok – hullámlemez, rétegelt lemez vagy polikarbonát – büszke esztétikai használata is. A beavatkozás nem végleges állapotot rögzít, hanem egy nyitott keretet hoz létre a változásra, a használók jelenlétére és az idővel alakuló továbbformálódásra. A tér így nemcsak befogadja az alkotást, hanem maga is aktív résztvevővé válik, amely újra értelmet nyerhet Szeged mindennapi életében.